NOT SO LONG AGO…
IN THE MYSTERIOUS LAND OF CANADA…
BRYAN LEE O’MALLEY CREATED SCOTT PILGRIM.
…akinek hatkötetes eposza végre befejeződött. És mennyi mindent megéltünk ezalatt a kb. 900 oldal alatt: örömöt és bánatot, szakítást és összejövést, nem is beszélve a démoncsajokról, gonosz robotokról és a Káosz Gyárról.
Ám ne is essen ezekről szó. E 23 éves kanadai ifjonc története ugyanis sokkal fontosabb dolgokról szól, mint ami a felszínen látszódik: ez valójában a 21. század első és eddig legfontosabb fejlődésregénye, és egyben az én generációm definitív alkotása – és, műfajában szinte egyedülálló módon, annak ellenére, hogy jobbára keserű témákat érint, mégis képes elejétől végéig humoros és szórakoztató maradni – megfejelve mindezt egy egyedi és utánozhatatlan rajzstílussal és komplett (őrült) vizuális ötletkavalkáddal, amit elsőre úgysem tudsz 100 százalékig dekódolni.
A coming-of-age sztorik kulcsa minden esetben a főszereplő. A szerzőnek olyan karaktert kell kreálnia, akiben egyesül egy generáció minden gondja-baja, jó és rossz tulajdonságai egyaránt. És meg kell mondjam, ebben az esetben – bármilyen kellemetlen beismerni, de – valószínűleg nem csak én ismerek magamra (részben vagy egészben) Scott Pilgrimben. A fiú ugyanis – írd és mondd – egy vérbeli semmirekellő: mivel még nem készült fel az életre, ezért aztán leginkább barátain élősködik, és vígan elél a saját kis fantáziavilágában, ahol valamiféle királyként tekint saját magára – és mindeközben végképp elveszíti a kapcsolatot a valósággal. Őt rajongásig imádó középiskolás barátnőjéről pedig ne is beszéljünk: Scottnak ez így egyszerű – és ez a lényeg: Scottnak. Aki ugyanis mindezek mellett még meglehetősen önző is, amit persze a rózsaszín ködben úszó tinédzser Knives észre sem vesz.
De előbb-utóbb hősünknek is ki kell lépnie ebből a mókuskerékből, de még a kvázi femme fatale Ramona felbukkanása se segít sokat, kinek terhelt múltjából kötetenként bukkannak fel a gonosz exek, kik megkeserítik a duó boldogságát. Nem nehéz mindegyikükben felismerni (nemtől függetlenül) egy friss párkapcsolat minden frusztrációját: mi van, ha nem leszek olyan jó, mint ez vagy az? Arról nem is beszélve, hogy Scott múltja sem makulátlan: ő sincs éppen híján exeknek, és van köztük egy, aki igen-igen messze jár a “kedves” jelzőtől.
És mint minden ebben a műben, ez is felettébb szórakoztatóan van előadva, és épp ez az, ami hibádzik a legtöbb hasonló történetből, amik egy teljes generáció alapos kritikái és egyben görbe tükrei: hogy egy olyan ember írta őket, aki egy másik nemzedékhez tartozik, és éppen nem érti, és soha nem is értheti meg azokat, akikről ír – csak megfigyelőként lehetnek jelen. O’Malley azonban nagyon is érti azokat, akikről ír, ugyanis e nélkül teljes képtelenség lenne a töméntelen popkulturális utalás el-nem-rejtése, amiket leginkább (legalábbis felénk) leginkább pont a mai huszonéves (játék- és zenefaló) kockák értenek.
Épp ez a stílus az, ami jócskán feszegeti a képregény, mint olyan, határát (akárcsak a mozis adaptáció a film limitációit): a szereplők néha komplett dialógusokat alapoznak arra, hogy ők tulajdonképpen tisztában vannak saját képregényhős-mivoltukkal, ráadásul mindezt a legnagyobb természetességgel. A negyedik kötet utolsó oldala pedig, ami a mangák nyugati kiadásainak hasonló oldalait parodizálja, egyszerre mutat orrot és hajt fejet az elődök előtt, amiknek hatása állandóan érezhető a műben – hogy mást ne mondjak, a szereplők jó része komoly hasonlóságot mutat a korai mangafigurákra, elsősorban Oszamu Astro Boy-jára.
Minderre a koronát azonban számomra a rendkívül lehangoló lezárás jelenti: mert végül Scottnak is el kell fogadnia múltbeli hibáit, komolyan küzdenie, és felnőnie – ám ezzel egy olyan világot teremt maga körül, ahol se neki, se szívszerelmének nincs helye. Ugyanakkor az olvasó mégis úgy érzi, hogy ez a küzdelem minden pénzt megért, mert talán épp ez ad erőt másoknak, hogy befejezzés a saját harcaikat. A világért, a nőért, a boldogságért; vagy éppen önmagukért.
