Kezdésnek talán szögezzük le: bár elismerem, hogy manapság sok műnél fontosak a marketingszempontok, de attól még nem szeretem, ha, ha egy könyvet vagy filmet azzal adnak el, hogy ez „A magyar XY”. Mondjuk az biztos, hogy figyelemfelkeltő egy hasonló felhívás, de 
ugyanakkor megeshet, hogy nem teljesen helyénvaló, és ilyen esetben az olvasó joggal érezheti becsapva magát.
Mivel a Dan Brown könyve körüli hisztéria már jó néhány éve lecsengett, ezért ma talán már nem számít túlzott istenkáromlásnak elismerni, hogy a könyv nem volt több egy olcsó ponyvánál, amire a szerző szerencséjére jó előre rásütötték a blaszfémia bélyegét, ami mindig jó közönségcsalogató. És annak ellenére, hogy a regény egy meglehetősen ostoba ponyva volt, a népek bekajálták, hiszen kvázi mégiscsak szembement a világirodalom legnagyobb bestsellerével – mondjuk manapság, a South Park és társai korában ez lassan évente egyszer minimum megtörténik.
Persze ha csak ilyen szempontból vizsgáljuk Szélesi művét, akkor észrevehetünk bizonyos hasonlóságokat, hiszen ez a mű is egy klasszikus irodalmi művet gondol tovább. És bár a botrány nálunk elmarad, hiszen Gárdonyi Egri csillagokjára mégse épül világvallás, azért biztos lesznek olyanok, akiknek a klasszikus török ékszer utáni hajsza ki fogja csapni a biztosítékot, hiszen nem valószínű, hogy sok magyar történelem-sci-fi – párosítás került a közönség elé az elmúlt években.
Ugyanakkor azt is kár lenne leplezni, hogy ez a mű is ugyanolyan ponyva, mint a „nagy előd”, a műfaj minden előnyével és hátrányával. Sajnos nem tudom, hogy az alapjául szolgáló számítógépes játékkal (illetve bocsánat, „interaktív filmmel”) való összehasonlításban hogy állná meg a helyét, mivel az eredetihez sajnos nem volt szerencsém, de többé-kevésbé felismerhetők a különböző „pályák” (például egyes nyomozós jelenetek) és az „átvezető animációk” is (egyes dialógusok). Lehet, hogy a játszható mű is hasonló kvalitásokkal rendelkezik, mint regényadaptációja, de a szerzőnek nem ártott volna, ha kissé átdolgozza az eredeti szkriptet, mivel a két médium – történetmesélési szándék ide vagy oda – olyan alapvető különbségekkel rendelkezik, ami miatt az egyikből a másikba történő adaptáció majd’ minden esetben vesztes helyzetnek tekinthető. Nagyjából olyan lesz az összhatás, mint mikor játékból forgatnak filmet: a játékosok azon fognak fanyalogni, hogy a filmesek meggyalázták az eredeti világot, a filmrajongóknak pedig túlságosan görcsös és egyszerű lesz a késztermék.
De vissza a regényre: azt sajnos le kell szögeznem, hogy az 1552-ben játszódó bevezetés sajnos hatalmas hiba volt. Ha máshonnan nem, hát az általános iskolai irodalomórákról már mindenki ismeri a legendás gyűrűt, úgyhogy ennek bemutatása feleslegesnek bizonyul, ugyanakkor többé-kevésbé a poént is lelövi. Én például már innen nagyjából tudtam, hova fog kifutni a történet – úgyhogy ha még nem olvastad, tedd meg magadnak azt a szívességet, hogy ezt átugrod.
Tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk, a sztori többi része is egy elég jól kitaposott ösvényen halad: Intelligens Nyomozó (illetve jelen esetben újságíró) Távoli Országba megy, ahol belekóstol a Helyi Specialitásokba (hangulat, étel, nő, egyre megy), és Szimata révén Rejtélyre bukkan, amit jól Meg is Fejt. Az, hogy ezzel párhuzamosan a jelenkori meséhez tartozó múltbeli történéseket is figyelemmel követhetjük, mindenképpen némi változatosságot kölcsönöz a műnek, ugyanakkor sajnos néha olyan érzést kelt, mintha a szerző nem bízna eléggé a rejtélyében ahhoz, hogy hagyja az olvasót is gondolkodni, így aztán sajnos számos kérdésre még azelőtt megkapjuk a választ, hogy egyáltalán feltettük volna. Mindazonáltal azt is remélem, hogy Gárdonyi Géza szereplővé emelésére nem fognak megorrolni az irodalmárok, mivel semmilyen módon nem rondítanak bele a legendájába – én személy szerint jó poénnak tartottam az ötletet (még ha nem is annak volt szánva). A kissé talán túlságosan sablonosra vett őrült tudós-karakter azonban megérdemelt volna egy némileg kidolgozottabb jellemet: sajna nem sok jut neki az önzésen, erőszakosságon és saját zsenialitásába való belefeledkezésen kívül, ami talán elment az ötvenes évek B-filmjeiben, de manapság sajnos már kissé kevés.
Bár, ha jobban belegondolunk, főhősünk, Jonathan Hunt is meglehetősen tipikus figura, amolyan skatulyából kihúzott, átlagosra mosott nyomozó-kalandor, hogy ilyen-olyan módon az olvasóközönség minden tagja kötődhessen hozzá. És kár lenne tagadni, biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinél ez be is jött: bár gyakran tudtam, hogy mi fog, minek kell történnie, mégis kíváncsi voltam, hogy igazam lesz-e, így a könyvet szinte egyhuzamban olvastam végig, mivel a meseszövés volt olyan lendületes, hogy ideig-óráig képes elfeledtetni a könyv kisebb-nagyobb hibáit a kissé egyszerű cselekményszövéstől kezdve a néhol talán túltipizált Magyarország-képen át a helyenként bicskanyitogatóan papírízű dialógusokig. Mondjuk ezek lehet, hogy éppen Dan Brown örökségei – pedig azóta bőven lehetett volna tanulni az amerikai hibáiból.
Egyszóval a szórakoztatási faktor mindenképpen kipipálható, és épp ezért gondolom azt, hogy a történelmi eredetű rejtélyek iránt érdeklődő krimirajongók rá fognak találni a műre – sci-fi-máz ide vagy oda, ez akkor is egy nyomozós história, ami talán nem fogja megváltani a világot, de mindenképpen érdemes tenni vele egy próbát.
