Vannak könyvek, amiknek a sorsa egyetlen mondat után eldől. Vagyis ha az első szavak az égvilágon semmiféle reakciót nem váltanak ki belőled, akkor 
jobban jársz, ha azonnal leteszed az adott művet, és megkíméled magad 2-300 oldaltól, amit úgyse élveznél. A Jane Austen és Seth Graeme-Smith nevével fémjelzett Büszkeség és balítélet meg a zombik pontosan ezek közé tartozik: ha az első mondatot egyetlen mosollyal sem jutalmazza a kedves olvasó, akkor vagy tegye le é s elő se vegye soha többé, vagy (amit inkább ajánlok) azonnal kaparja elő valahonnan az eredeti Austen-művet.
Ennek oka tulajdonképpen a paródia-műfaj gyökereire vezethető vissza: ha nem tudod, miből csinálnak viccet, akkor úgyse fogod érteni a poént. Ez jelen tárgyal művünkre extrán is igaz, méghozzá annak ellenére, hogy ez egyáltalán nem paródia. Nagyon is komolyan veszi a neves elődöt, az esetek jó részében ráadásul teljes mértékben szöveghűen – egész egyszerűen csak felturbózta egy kicsit, amitől az összhatás leginkább olyan, mintha Jane Austen világa egy Sliders-féle féregjáratba pottyant volna, aminek a túloldalán egy alternatív univerzum várna rá: a szereplők és a viszonyrendszerek többé-kevésbé ugyanolyanok – a végeredmény mégis valami teljesen más.
És miért is lenne más? Az eredeti célközönség számára Benneték és a többiek középosztálybeli “kalandjai” mindig is működtek, feldolgozástól függetlenül. Miért ne válthatna ki hasonló hatást ugyanez a történet, ha feldobják némi zombi-mészárlással, harcművészettel, és kegyetlen belezésekkel?Csak annyit kérdek: mégis ki venné mindezt az őrületet komolyan?
Senki? Gondoltam. És épp ez az oka annak, hogy Graeme-Smith felpimpelt lányregényén senki sem háborodik fel, és senkinél sem csapja ki a biztosítékot. Már a címlapon érződik, hogy aki ezt komolyan veszi, az magára vessen – és ehhez az érzéshez számos olyan jelenet és belső monológ is hozzájárul, amik az abszurd humor legjobb megnyilvánulásai már nem is tudom, mióta. Ráadásul a regény sajátosan kialakított belső világának ez mind-mind szerves része, hiszen egy olyan Angliában, ahol mindenki a lehető legtermészetesebben veszi, hogy az úrihölgyek legtöbbje járatos valamilyen Távol-Keleti harcművészetben, ám az illendő megjelenésre még a legbrutálisabb zombimészárlás után is kínosan ügyel – különben számíthat néhány rosszindulatú és epés megjegyzésre – akárcsak az eredeti műben.
Számomra azonban a legfontosabb kérdés mindig is az volt ennél a könyvnél: vajon feltétlenül szükséges volt egy ilyesfajta utánlövése Austen klasszikusának? Bevallom, még mindig nem tudom. Az vitathatatlan, hogy a könyv felettébb szórakoztató, tele van jobbnál jobb ötletekkel és poénokkal, ám az egyetlen igazán fájó dolog akkor is a sugárzó eredetiség teljes hiánya. Én személy szerint lemondtam volna a 60-70 százalékos szöveghűségről néhány új ötletért. És vajon mi jöhet még ezek után? Harry Potter az Al-Kaida ellen? Jane Eyre szembeszáll a twilight-vámpírokkal? Persze, elhiszem, hogy mindez hasfalszaggatóan vicces le(het)ne – ám a szükségességét akkor is vitatnám.
Azt viszont meg kell adni, hogy a szerző pontosan azt szállítja, amit ígér: egy régi történetet új köntösbe öltöztetve, beteg, de remek humorral, kegyetlen mészárlásokkal és persze ott vannak még a zseniális illusztrációk. Az pedig soha egy pecig se volt kétséges, hogy Lizzy és Darcy így is, úgy is összejönnek a végén – sok-sok kung fu és belezés után. Aki nem hiszi, járjon utána!
