Minden apokalipszis után játszódó könyvnek, filmnek vagy akárminek meglehetősen 
ugyanaz a problémája: hogy a kellően sötét hangulatot csak úgy képes elérni, hogy végig azt tudatosítja a közönséggel, hogy csinálhat bárki bármit, a világégés előtti állapotok visszaállíthatatlanok. Ennek ellenére persze készülnek innovatív, vagy akár újszerű dolgokkal szolgáló művek – mondjuk tízévente egyszer. David Brin 1985-ös könyve, A jövő hírnöke is igyekezne újdonságokkal szolgálni a témán belül – ám sajnos épp ezek miatt lesz annyira végtelenül átlagos.
Ami azt illeti, leginkább azt sajnálom, hogy 25 évvel a megjelenése után sikerült elolvasnom: mivel már túl vagyok egy-két hasonló művön (nyomtatott és mozgóképes formában egyaránt), így ez a mű leginkább egyfajta sűrített Best of…-lemeznek minősül: egy téma legfontosabb dolgainak összefogása, ám sajnos nélkülöz egy határozott fővonalat, illetve bármiféle konkrét koncepciót.
Persze ezzel a főhős ars poéticáját már össze is foglaltam: főhősünk, Gordon Krantz mindenféle határozott terv nélkül jár-kel az apokalipszis utáni Egyesült Államokban, és az útjába kerülő falvakban csak azért áll meg, hogy minél könnyebben készletekhez jusson. Ám egy nap belebotlik egy postás terepjárójába, és magához veszi a leveleket – és innentől küldetése lesz: már az Újjáalakult Egyesült Államok postaszolgálatának képviselőjeként lép fel, és ilyen mi9nőségében bejárja az ország különböző tájait. De ez a hazugság végül akkorára nő, hogy komoly fenyegetésekkel kell szembenéznie, elsősorban a barbár holnistákkal, akik saját uralmuk megszilárdítására törekszenek.
Na persze ez a bekezdésbe zanzásított cselekmény vajmi keveset mutat be abból, hogy Brin mi mindent igyekszik belesűríteni a regény alig 330 oldalába. Bár Gordon vándorútjának kilátástalanságába tényleg mindent belead (ami persze nem csoda, hisz talán ez adja a cselekmény majd’ egyharmadát), ám onnantól kezdve, hogy a főhős postásként járja a vidéket, egyszer csak minden összejön, aminek össze kell – persze elsősorban a múltból.És itt jut az ember eszébe az, hogy ez az alapötlet jobb lett volna, ha nem egyetlen kötetbe nyomva jutott volna a publikálásig, hiszen főhősünk nemcsak a (talán) utolsó gondolkodó számítógéppel, de génmanipulált katonákkal, és persze egy egész háborúval is szembenéz.
A főszereplő személye viszont már önmagában megéri az elolvasást, mivel bár tipikus “reluctant hero”, azaz olyan személy, aki nem akarja ezt a komoly hősi küldetést,végül mégis ő lesz az, aki a saját hazugságával olyan események láncolatát indítja el, ami által mindez igazzá válik. Ez a hatalmas ellentmondás már önmagában figyelmet érdemel – még akkor is, ha az egymást követő események néha teljesen elszálltak, netán olyan fordulatokat tartalmaznak, amiknél jócskán közel kerül az olvasó egy kiadós ‘facepalm’-hoz – arról nem is beszélve, hogy a legnagyobb fordulatnak nagyjából tíz oldalig lesz hatása a cselekményre, ami több, mint csalódást keltő.
Mindazonáltal minden panaszom és hasfájásom (Kevin Costner “örökbecsű” filmadaptációjáról nem is beszélve) ellenére érdemes elolvasni: bár sok szempontból teljesen átlagos, és vannak benne hiteltelen, sőt egészen előrelátható fordulatok is, a hangulata és néhány ötlete, valamint a könyv hangulata tényleg figyelemreméltó volt – kár, hogy a könyv fölött, amihez tartozik, csúnyán elmúlt az idő.
