Olcsó hasonlat, de ezúttal mégis igaz: a Paolo Bacigalupi tollából született A felhúzhatós lány számos szempontból éppen olyan, mint a címszereplője. Első pillantásra szemrevaló jószág, ám ha jobban megfigyeljük, könnyű meglátni a hibáit: az illesztések néhol nem a legtökéletesebbek, a haladása kissé darabos, és tényleg csak első látásra veri át az embert, az összhatás valahogy mégis kellemes – sőt, bizonyos szempontból még “ütős”-nek is nevezhető.
Viszont akkor mi adhatott okot oly’ sok zsűrinek arra, hogy jelentősebbnél jelentősebb, hangzatosabbnál hangzatosabb díjakkal dobálják meg a regényt? A válasz számomra megegyezik a könyv legerősebb oldalával, és az nem más, mint az átgondolt, alaposan és (mindenek fölött!) hangulatosan bemutatott fiktív jövőbeli világ. Végig érezhető, hogy a szerző nem a levegőbe beszél: végiggondolta, mi történne, ha tényleg bekövetkeznének az általa megálmodott események, és megkísérelte logikusan levezetni a különböző nemzetek reakcióit. Az ázsiai helyszín külön pikantériájáról sem szabad megfeledkezni, amely amellett, hogy egyedi ízt ad a történetnek, mégse idegeníti el túlságosan az olvasót a cselekménytől – jóféle fűszerként kiemeli az idegen dolgokat, ám egyúttal legitimálja is az elvontabb ötleteket, elvégre mégis olyan helyeken (és időben) játszódik, amely talán csak a témában legjáratosabbaknak nem idegen.
Egy ilyen, alapvetően számunkra “kínai” világban természetesen a legkevésbé sem meglepő, hogy a cselekménynek is számos olyan aspektusa van, amely egyeseknél talán belefér a “kissé necces” kategóriában, ám az elvontabb ötletekre érzékenyeknél egyenesen kivághatja a biztosítékot. Korántsem az olyan témákra gondolok, amelyeknek túlzott, nem egy esetben naturalista ábrázolása érzékenyen hathat a nyugati kultúrán nevelődöttekre (nincs az ilyesmiben semmi meglepő, ha egy jogok és szabad akarat nélkül teremtetett mesterséges “örömlány” egy regény címszereplője), sokkal inkább a néhol követhetetlen intrikákra és azok résztvevőire, és ezek néhol követhetetlenek, egyes esetekben pedig kifejezetten légből kapottnak tűnnek – különösen igaz ez a könyv legvégére, amely kétségbeesetten igyekszik metafizikai magasságokba emelkedni, mégse sikerül neki.
És ennek sajnos az az oka, hogy az író bár remek világot alkotott, és izgalmas eseményekkel töltötte meg, a szereplőkről mintha kissé megfeledkezett volna. Épp emiatt volt számos alkalommal olyan érzésem, hogy hiába tudok meg felettébb sokat a fontos karakterekről, annyira állandóra, már-már statikusra sikerültek, hogy meglehet, a szerző már az első kötet során egy esetleges folytatásra készül, amelyben majd bővebben is kifejtheti egyes cselekedeteik okát.
Megjegyzem, értékelem Bacigalupi bátorságát, hogy első könyves íróként rögvest be mert vállalni ekkora szereplőgárdát. Viszont azt se tagadhatom, hogy sajnos nem sikerült mindegyikőjüknek elegendő lapot osztania: egyesek megmaradnak üres, kalapból előrántható eszközökké, és csak akkor kapcsolódnak be, amikor a helyzet úgy kívánja – ehhez képest mégis szükségtelenül sokat vannak jelen. Néha a kevesebb több, és ez leginkább ott vált nyilvánvalóvá, mikor már a századik oldalnál tartottam, és még mindig került elő újabb fontos szereplő.
És épp emiatt fordulhatott elő, hogy egyik játékos – még maga a címszereplő se – válik olyan jelentőssé, hogy őszintén lehessen neki szurkolni. A félkész jellemrajzok efféle sűrű katyvaszában sajnos amúgy se lenne erre lehetőség, pláne hogy azzal is sok időt kell eltölteni, hogy az olvasó kisilabizálja a különböző érdekcsoportok és személyek mögöttes szándékait – és mivel itt mindenki csak a saját malmára hajtja a vizet, méghozzá általában nem a legtisztább szándékkal, így a legtöbben ritkán emelkednek ki az egyenletesen “szürke” világból. Így viszont hiába áll majd’ tucatnyi főszereplő egy csilivili, a maga idegenségében vonzó világ kulisszái mögé, ha úton-útfélen azt kívánjuk neki, hogy ott rohadjon meg az önzésével és a csőlátásával együtt. Aztán meg ha valaki mégis tesz valami kirívóan jót vagy rosszat, azt elintézzük egy vállrándítással: biztos csak pillanatnyi zavar történt.
Azt viszont eszem ágában sincs tagadni, hogy a könyv a maga módján roppant szórakoztató. Élvezetes, jól felépített, idegen, és mégis ismerős világot tár az olvasója elé (hogy aztán jól el is vesszen benne), és van annyira lendületes, hogy az elejétől a végégi jól lekösse az embert. Ki tudja, talán második olvasásra jobban beérik – elvégre nem minden könyv adja magát olcsón.
