Hogy megelőzzem a nemzetközi felhördülést és az esetlegesen kiváltott szívrohamokat, mindössze annyival kezdeném, hogy – bár ez a következőkből talán nem lesz teljesen egyértelmű, de – én bírom Neil Gaimant. A faszi tud írni, de úgy tűnik, az általam legutóbb kézbe vett könyvében olyan szinten kulminálódik mindaz, amit nem csípek a stílusában, hogy úgy érzem, le kell szednem róla kicsit a keresztvizet.
Pedig az Amerikai Istenek című regényénél kevésbé sikerültebb művével is találkoztam a brit polihisztornak (és nem, nem feltétlenül a Beowulf szkriptjére gondolok): először Elveszett próféciák című, Terry Pratchettel közösen jegyzett művével hozott össze a vakszerencse, amiben bár voltak jó ötletek, a mű utolsó harmadára az egész úgy, ahogy volt, komplett káoszba fulladt, szétesett, és ennél fogva teljesen értelmetlenné vált. És bár Gaiman részemről még mindig adós egy amolyan vérbeli remekművel (a kommentek között örömmel fogadok tippeket), de azért A temető könyve című Kipling-utánlövésével, valamint a nálunk még igencsak az elején járó Sandman-sorozattal csiszolt egy keveset a csorbán. Csak éppen közel sem eleget.
Talán én nem tudok választani, de eddigi könyvei alapján a fickó kábé az a fantasy-irodalomban, mint Tarantino a moziban: szépen sorra vesz mindent, amit szeret, kiválogatja a legsikerültebb alkotóelemeket, és azokat virtuóz módon újra összerakja, de úgy, hogy csodájára jár a világ. De Gaiman esetében szinte állandóan az az érzésem van, hogy nem tudja, mi fán terem az arányérzék: ez egy Sandman-szerű monstre képregényfolyamnál nem akkora baj, hiszen van ideje módosítani, ellenben egyetlen könyvön belül komoly problémákat okozhat. És épp ez a bajom az Amerikai Istenekkel.
Pedig az alapötlet az isteneiket az Újvilágba hurcoló, majd a generációk során őket magukra hagyó Óvilágiakkal szerintem remek. Bár az isteneknek efféle hittől való függésükről fentebb említett korábbi szerzőtársa, Pratchett már írt egy könyvet jóval ez előtt, ám az korántsem ment ennyire bele a témába, inkább felhasználta azt egy vicces pikareszk műhöz. Gaiman viszont komoly fantasy alkotást akart kihozni az ötletből, miközben (szemmel láthatólag) eltökélte magában, hogy beoltja a művet némi fiktív vallástudományi ismertetővel is. Ám ez a kettősség bár naphosszat elemezhető és sokféleképpen megvizsgálható, hosszútávon igenis csúnyán megbosszulja magát.
A cselekményszövés például úgy elhibázott, ahogy van. A temérdek rejtélyes utalás, ködös handabanda és ide-oda menetel között félúton elveszhetett az izgalom, ugyanis nekem egy pillanatra sem sikerült egyetlen szereplővel sem azonosulnom, ráadásul az olvasás legjava alatt végig az járt a fejemben, hogy “na most már biztosan be fog indulni ez a cselekmény”. Persze olyan 250 oldal után feladtam, mert addigra már a mű által felsorakoztatott rejtélyek jó részére volt tippem – és ami még rosszabb, ez többnyire be is jött. Gaiman ugyanis egész egyszerűen túlságosan sokat akart átvenni mindabból, amit szeret: a megszámlálhatatlan mitológiai áthallás mellett (amint arra nővérem felhívta a figyelmem), még némi wagneri ihletettség is megfigyelhető. Márpedig az, hogy az egész cselekmény úgy, ahogy van, nyúlás, ritkán bocsánatos bűn. Hogy tulajdon hasonlatomnál maradjak: Tarantino pályafutása legelején volt olyan dörzsölt, hogy kikerülje ezt a csapdát egy-két ügyes trükkel. Gaiman márpedig nem első bálozóként írta a könyvet.
Persze ettől az alkotás még igenis lehet szerethető: ha az embert érdekli a mitológia, és nem bánja, hogy akár tucatnyi, a jellegtelen és túlírt főhős mellett jórészt fölösleges mellékszereplő minden lépését fejben kell tartania, akkor érdemes belevágnia a műbe, és e mellett még egy nagyon jó okot mondok, ami miatt a dagályosság végül (leginkább utólag végiggondolva) mégis előnyére válik a műnek. Ez pedig az, hogy az egésznek valami olyan megfoghatatlanul misztikus, kézzelfogható hangulata van, ami sokáig az olvasóval marad – és ez főleg úgy szó, hogy ezt a megamix nem hagyja, hogy valaki csak úgy önkényesen belesuvassza egyetlen kategóriába, hanem inkább midnenhonnan vesz egy kicsit, azaz mindenkinek nyújt egy keveset.
És sajnos itt a legfájdalmasabb kimondani ezt a bizonyos kulcsszót: “egy keveset”. Én ugyanis személy szerint éhen maradtam, mikor végül becsuktam a kötetet. Mert bár végül minden szereplő végigment a neki kijelölt úton, de utólag végiggondolva felismertem olyan pontokat, ahol mintha már maga Gaiman is ráunt volna az egészre, és körbe-körbe járatta figuráit, hogy beleszőjön még egy kis ismeretterjesztést – na meg hogy időt nyerjen. Márpedig ha a szerző sem érdeklődik eléggé az általa életre keltett karakterek iránt, akkor mit érezzen szegény olvasó?
Csalódjon. Azt.
