“Halott vagyok, de annyira nem rossz. Megtanultam együtt élni vele.”
Isaac Marion Eleven testek című könyve első látásra tulajdonképpen egy meglehetősen szimpla, a tulajdon abszurd alaphelyzetével eljátszadozó humoros regény. Lehetne. E helyett a kötet befejezése után kizárólag az járt a fejemben, hogy egy tapasztaltabb író kezei között mennyivel többé válhatott volna ez a mű. Persze így is remek szórakozás, amolyan tipikus egy ülésben olvasandó mű, ami remekül pörög és olvastatja magát. Épp csak sokkal több is lehetett volna belőle.
De ne szaladjunk annyira előre, kezdjük szépen az elején. A fent olvasható felütés alapján ugyanis az olvasó joggal hiheti, hogy itt valami fergetegesben lesz része, és szerencsére az író képes úgy felkelteni a közönség figyelmét, hogy egy darabig igenis lehet ignorálni a késztermék bizonyos hiányosságait, mivel a kellemesen szarkasztikus és pengeéles humor viszi a hátán az irományt. A végtelenül képtelen alaphelyzetről nem is beszélve.
Az E/1-ben íródott mű főhőse ugyanis egy zombi. De nincs ezzel semmi baj, hiszen mindennek ellenére meglepően emlékeztet egy átlagos kamaszra: R kommunikációs gondokkal küzd (mivel többnyire csak makog), identitásválsággal küszködik (mert csak a neve kezdőbetűjére emlékszik), alig van barátja (és annak az egynek is hiányoznak az ajkai), a lakása elég gáz (hiszen egy lepukkant repülőtér egyik parkoló gépében héderel), és mindent összevetve a legkevésbé sem elégedett az “életével”. Persze ekkor toppan be a Nő, akivel sajna nem sikerül épp a legjobbra a bemutatkozás (mivel megeszi a pasija agyát). Innentől már minden csak jobb lehet – hihetnénk, és bizonyos szempontból ez igaz lesz, hiszen R szép lassan normalizálódik. Csakhogy gyakran maga a szerző nem tud mit kezdeni az ebből fakadó helyzetekkel.
Marion egy darabig alapvetően ügyesen használja fel a zombitéma csontig lerágott mócsingjait, egy-két dologra (pl. agyevés) ötletes magyarázatot szolgáltat, arról nem is beszélve, hogy az irreális lény és az átlag tinilány-románcokban megcsömörlött jónépnek üdítően hathat egy efféle szórakoztatóan bugyuta verzió, amely néhol nem restell orrot mutatni az elődöknek. Ezen túl viszont a szerző többnyire élőhalottjainak módjára hebeg-habog, hiszen egy idő után nemcsak csoszogó kedvenceinknek, de a humán tényezőnek is teret kéne engednie – és itt már közel sem ennyire frappáns a végtermék, hiszen ebben a posztap világban már az olvasó is felhúzza a logika falait, és ekkor sajnos napvilágra kerülnek azok a fránya narratív hiányosságok, amelyekről sajnos képtelenség spoilerezés nélkül beszélni, de higgyétek el, bizony vannak bőven. És idővel sajnos a hullahumor is kissé kikopik a szövegből.
Persze ezen hibák legjava csak a könyv becsukása után tűnik fel, hiszen addig a pörgős sztori legfeljebb egy-két komoly WTF?-pillanatot enged meg, mivel a mese olyan sebességgel pörög, hogy maximum a legvéresszájúbb irodalmárok állnak meg elemezgetni. Sokat markoló, ámde keveset fogó, mégis ígéretes könyv egy kezdő írótól – csak remélni tudom, hogy Marion nem ragad meg az általa teremtett világban.
Ebből a rothadó mannából természetesen Hollywood sem maradhatott ki, így a frissen Twilight nélkül maradt Summit Entertainment le is csapott a megfilmesítésre, ám szerencsére sikerült azt a Jonathan Levine-t megnyerni a direktori posztra, akit minden jóérzésű filmrajongó az abszurd tragikomédia új nagymesterének kiáltott ki a 2011-es Fifti-fifti után – ha nem láttad, pótold, de izibe. A rendező úr ott egy tipikus Oscar-baitnek kategorizálható témát (rákos megbetegedés) dolgozott fel felettébb szimpatikus formában – hiszen ki mondta, hogy a betegek sose nevetnek? Innentől már csak egy lépés Marion regényének lehetetlen alaphelyzete.
A film legnagyobb előnyének talán azt lehetne felhozni a könyvvel szemben, hogy az alkotók bátran mertek szelektálni, így számos, az írott szövegben is tölteléknek érzett jelenet ment a szemétbe, illetve (jó arányérzékkel) még jobban rágyúrtak a (hulla)fekete humorra, hiszen ugyebár ami amott működik, az közel sem biztos, hogy emitt is fog, úgyhogy míg az írott szövegben gyakorta volt olyan érzésem egy-egy poénnál, hogy itt aztán az Istennek se fogják úgy tiszta erőből lecsapni azt a nyamvadék labdát, addig itt annál is jobban rámentek, és ebben napjaink egyik legkiválóbb “nem-elveszett” ex-gyerekszínésze, Nicholas Hoult remek partner (lehet valami a brit levegőben; jópár ottani gyerekszínészeknek rendre felívelt a karrierje), elvégre a mozi legjobb részei az ő egyszemélyes mutatványai – mind élőhalott-színjátszásban, mind pedig dumában (“God, we move slow.”). Minden idők egyik legviccesebb narrációját pedig már borítékolom is.
Bár a filmben (nyilván) egyéb helyszínek és események is megszakítják a narrációt, ennek ellenére a többi aktor nem igazán kapott elég teret, hogy bizonyíthasson. Egyedül talán az élőhalott Rómeó Mercutióját alakító Robb Cordrynak jutott egy-két emlékezetes pillanat, de Teresa Palmer Julie-je bár aranyos, de kissé súlytalan. Analeigh Tiptonból pedig szívesen látnék máskor többet is, mert bár alig van néhány perce, abból biz’ kihozza a maximumot.
Hogy is szól a fáma? Hogy a könyv mindig jobb? Nos, a legtöbb esetben lehet. Ezúttal viszont az az érdekes végkövetkeztetés, hogy ez a sztori végül tisztességesebben lett összerittyentve a vászonra, mint papírra. Meglehet, hogy a mozi nem igyekszik olyan mélyre ásni, mint az alapmű, ellenben végül nem is rogy össze a saját súlya alatt, és mindig szem előtt tartja, hogy alapvetően ez egy romantikus horrorvígjáték egy zombi és egy lány szerelméről. És higgyétek el, tudom, milyen hülyén hangzik ez: első megtekintés után úgy jellemeztem a mozit, mint amikor nagy mennyiségű töményet iszik az ember – egy darabig mindenen röhög, utána (úgy háromnegyed órával később) beüt a cucc, és innentől kezdve csak arra tudtam gondolni, hogy igazából el sem hiszem, amit nézek. Mert erről bizony mindenkinek a saját szemével kell meggyőződnie.
